A drum and bass és elektronikus rock/metál „optimus prime-ja” a Csepel-szigeten járt. Hogy melyik raktárban bujkált eddig, azt senki sem tudja. Senki nem is kérdezte, hagytuk, hogy a szemünk előtt alakuljon át az egyik legkomolyabb visszatérő bulivá, amit a zenetörténet látott. Szerencsések vagyunk, hogy a 16 év után újra formát öltő Pendulum szerény kis hazánkat is érintette turnéjával. És már az elején hangot kell adnom az örömömnek, mely az Alt Blk Erának szól!
A Barba Negra különös viseletben fogad: színes pólójú emberek. Jobbára a középkorú és idősebb generáció gyűlik, iramosan. Az Alt Blk Eránál már félház izzad a sátorban. Őszintén bevallom, hogy a koncertre készülődve én teljesen rákaptam a zenéjükre. Egy végtelenül edgy produkció, ugyanakkor tök szórakoztató húzásaik vannak és sok a catchy találat.
„Diszruptív” dinamika jellemzi őket, mert nem tagozódnak semmilyen műfajba, kategóriába,
ez persze önmagában nem feltétlenül ér sokat. Akad itt pop–rock, emo, drum and bass, dubstep… Nem elég alternatív? Túl elektronikus? Túl direkt? Túl lányos? Ezekre maga a projekt a válasz: nincs kinek megfelelni. Ezért az identitáspolitikai kereszteződések is az „edgység” forrásaivá válnak: aki így szólal meg, annak már a létezése is provokáció a mainstream felé. Persze maxra húzatják ezt az esztétikát, ám „edgységük” nemcsak a provokációból ered, hanem mélyebb tapasztalati rétegekből, társadalmi pozícióból, érzelmi intenzitásból is táplálkozik.
Szövegszinten finoman szólva klisés és minimalista megfogalmazásokkal élnek, de zeneileg az üdítő sokszínűség, az elkapott dallamok és a két vokál „nagykönyv szerint” összerakott kollaborációjával simán elvisznek magukkal. Élőben érződik még a rutin hiánya, egy-egy belépésnél, apró bizonytalanságoknál, ugyanakkor pont ez teszi közvetlenné és eredetivé is valamilyen szinten. Megugráltatják a házat, vehemens indítás, bulizós setlist, guggoltatás, verbális hergelés.
A közönség pár dal után már beleoldódik a Rave Immortalba.
Bírtam volna hosszabb műsort, esetleg lassabb dalokat is (Straight To Heart), a Hunt You Down elmulasztásáért pedig reklamálnék a vendégkönyvben. Remélem, hogy eljutnak majd a jobb hangtechnikusok és az önálló vagy legalábbis komplexebb látványeffektek szintjéig, mert igen korrekt előadássá nőhetik ki magukat. Jó lenne egyszer úgy viszontlátni őket. Nekem biztosan „guilty pleasure” lesznek, lemez letöltve, social media platformok bekövetve. Fel is vállalnám egyébként, csak kár, hogy két poszteren és egy gyenge kivitelezésű pólón kívül most nem hoztak több mörcsöt. Hátha legközelebb!
Már a koncerttérbe lépve feltűnt, mennyi extra fényeffekt van felpakolva a színpadra, amivel a Pendulum természetesen eget rengető vizuált szolgáltatott a show során. Berobbantak a Napalmmal, majd a Save the Cattel folytatták. Mindkettő az ikonikus visszatérés kulcsdala.
A test fiziológiájára komponálnak: zenéjük nem esztétikai tárgy, hanem élményvektor.
Nem a szépség a cél, hanem a felfokozottság, az átélhetőség, a feloldódás, amely túllép a pusztán immerzív, auditív dimenzión. Kérlelhetetlen zene, élőben extrán veszedelmes, ezt hallani kell, lehetőleg koncerten. Mikor kérdezték, ezúttal mire megyek, és nem ismerték a Pendulumot, valahogy úgy tudtam körülírni, hogy a drum and bass vonal a pop és a rock pátoszával, helyenként filmzenés absztraktsággal és az EDM gesztusaival kerül fúzióba. Hát, furcsán néztek.
Bennem mégse merül fel egy pillanatig sem a kérdés, hogy mit keresek itt, mindannak ellenére, hogy csak amikor valaki más indítja el, vagy olyan alkalom adódik, akkor hallgatok Pendulumot, Perturbatort vagy a Doom soundtrackjét. Élőben viszont ezerszer szórakoztatóbb, könyörtelenül viszi le a fejeket, egyes pontokon durvább veretés van, mint a legkeményebb metál koncerteken.
Posztindusztriális-posztdigitális rave.
Nem lehet nem szeretni vagy ámulni rajta vagy legalább szomatikusan reagálni rá. Náluk a hang nem csupán esztétikai formula, hanem tér: egy olyan kontaminatív mező, ahol az emberi és gépi közti határok elmosódnak. A technológiai és organikus elemek eleven, ám kényes szimbiózisa, ami nem tagadja az embert, hanem újraírja.
A dobtémák nyughatatlansága, a szintetizátorok hálózatos, expanzív struktúrái és a gitár nyers ereje egy olyan zenei közeget teremtenek, amelyben a feszültség sosem oldódik fel teljesen, csupán új formát ölt a mélyben, hogy aztán újra előtörjön.
A dobok adják a fundamentumot, a szintetizátorok a boltíveket, a gitárok a feszültséget, az ének pedig a narratív freskót.
Minden egyes építkezés, drop, szintetizátorhullám egy ledfényben fürdő akusztikus katedrálist épít, amely a testen túl előbb vagy utóbb az érzelmekre is kihat. A lassabb, énekközpontú részek ugyanakkor nem a dinamika hiányát, hanem a lélegzetvételből fakadó felengedés pillanatait jelentik, mint mikor kettéválik egy viharfelhő és áttör rajta a fény. Ilyenkor nem szűnik meg az intenzitás, csak átalakul vágyakozássá, nosztalgiává vagy melankóliává.
Életművük és koncertjük egy olyan világ látnoka vagy talán inkább lenyomata, amelyben a digitális a természet része, így a valódi és a virtuális közti különbség nehezen „ismerhető ketté”. Azonban mielőtt arra futna ki ez az értelmezés/elmélkedés, hogy a posztindusztriális és posztdigitális melankólia körvonalazta létérzés dominál (amelyben a technológia mindent áthat, az ipari múlt kísért és parancsol, a digitális jelen túlstimulál és az ember otthontalanul barangol a gépek és adatáramok között), rögvest két benyomást, kézenfekvő cáfolatot hoznék. Először is,
a szubjektum nem idegen a zenéjüktől,
de meghatározóbb az a makroperspektíva, amely során eljutunk annak felismeréséhez, hogy a téridő ritmus, és ezt a vázat leplezi le újra és újra előttünk a Pendulum. Másodszor pedig, egészen sok a vidám dallam, helyenként egyenesen a 2010-es pop témáit idéző dropokkal találkozni (The Island). Egyéni ízlés válogatja, de nekem sok is, úgy a diszkográfiában, mint a koncerten. Sajnos valamelyest hajlok a The Devil’s Trade mörcsökön olvasható „Happy music is shit” anekdota felé, még ha nem is kizárólag osztom ezt a nézetet. Alkati kérdés, persze. Az sem kizárt, hogy ez csak növelte az élményfaktort. Tudom szeretni, ha egy performansz radikálisan beleavatkozik a komfortos határaimba, elképzeléseimbe.
Hálás vagyok a szervezőknek és a zenekaroknak, hogy egy ilyen megtapasztalásban lehetett részem. Mindegy, ki milyen zenei, társadalmi, érdeklődési közegből érkezett, az biztos, hogy itt bekerült valami olyan pezsgésbe, ami nem mindennapi. Felrázta minden porcikánkat, olyan masszív léptékkel dübörgött, hogy pár centimétert süllyedt a sziget, és talán azóta is visszhangzik a budai hegyek, netán a Kárpátok között.
Pendulum, Alt Blk Era, Barba Negra, Budapest, 2025. október 17.
Borítókép és fotók: a Barba Negra Facebook-oldala
